Nagygyörgy Zoltán

KÁRÁSZ BENJAMIN – HAZAFI

Az 1848/49-es magyar szabadságharc egyik kiemelkedő személyisége, a horgosi és szentpéteri Kárász Benjamin, aki Horgoson nyugszik.

A horgosi és szentpéteri előnevet viselő magyar nemes Kárász család egyik legkiemelkedőbb férfiúja volt: Benjamin, közismert nevén Benő.

Kárász I. István (1745 – 1815), császár és királyi tanácsos, Csongrád Vármegye alispánja, és fáji Fáy Kunigunda (1751 – 1834) házasságból nyolcadik gyermekeként született Benő 1792. szeptember 13-án, Szegeden. Miután elvégezte a gimnáziumot a szegedi piaristáknál, a család hagyománya szerint ő is jogot tanult Pesten. Tanulmányait befejezve, mint minden nemesi származású, a kor szokása szerint a közigazgatásban igyekezett elhelyezkedni.1 1816. április 18-án megválasztják a szegedi járás alszolgabírájának, majd egy évre rá főszolgabírónak. A Csongrád Vármegyei táblabíró tisztséget 1846-ig megtartotta. Ugyan ezen évben, alispánná választották. István (1817 – 1867), nádor és királyi helytartó 1848. április 22-ei levelében kinevezte Csongrád Vármegye főispánjának.2

Kárász Benjamin 1825-ben házasságot kötött Nagy-Borbély Rozáliával, amely frigyből hat gyermeke született, és közülük négy nőt fel. Benjamin élete végéig Szegeden élt.3 A nagyapjától, a Horgost alapító Kárász II. Miklóstól (1715 – 1797) örökölt családi házát, a szegedi Palánk részen levő régi Kárász-kúriát (lásd a mai Kárász utca és a Klauzál tér sarkán) lebontatja és 1845-ben helyébe a ma is látható, impozáns, klasszicista stílusú egyszerű de egyben monumentális palotát építteti.4 Benjamin a belső berendezését is főúri fénnyel bútoroztatta ki. A családi vagyonból megörökölte még a kamarási földbirtokot is Horgoson, ahol 1857-ben erdőt és fácános-vadászkertet telepített, a kaszálóit pedig bérbe adta.5

Az 1848. március 15-i események hírét Magyarország déli részein is lelkesedéssel fogadta a nép. A népgyűléseken ismertették a tizenkét pontot és mindenütt ünnepelték.6 Benő a nemzeti átalakulás korszakában a szabadelvű párt táborában küzdött a rendi választmány feudális, konzervatív emberei ellen. A szabadságharc kitörésekor Kárász Benjamin ezért a leglelkesebb tagja lett a hadügyi választmánynak.

Az országban uralkodó forradalmi hangulat viszont magával ragadta a Déli részeken élő szerbeket is. Sajnos a márciusi forradalomban a nemzetiségi kérdést érintetlenül hagyta a magyar kormány. Úgy vélték, hogy a szabadságot jelentő márciusi törvények a haza minden polgárának meghozzák a felszabadulást. Március 17-19-én Pesten a József-napi országos vásár alkalmával a szerbek is meghozták a saját 12 pontba foglalt követeléseiket. Ebben nem sérelmezték, hogy Magyarországon az egyedüli hivatalos nyelv a magyar. Azt kérték, hogy ismerjék el őket önálló nemzetiségnek, és hogy a belső ügyeiket anyanyelvükön intézhessék, valamint hogy egyházi és világi képviselőik évente nyilvános kongresszusra gyűlhessenek össze. A magyar kormány azonban nem használta ki a szerbek nemzeti mozgalmának megegyezési kísérleteit. A szerbek következő gyűlésén március 27-én Újvidéken, a 16 pontba foglalt petíciójuk már világosan kimondta, hogy a feudális viszonyokat a határőrvidéken is fel kell számolni és a jobbágyakhoz hasonlóan a határőröket is földjeik teljes jogú tulajdonosaivá kell tenni.7 1848. április 8-án a pozsonyi országgyűlésen a délvidéki szerbek küldöttsége meg is jelent, hogy a magyar forradalom iránti bizalmát juttassa kifejezésre. Alekszander Kosztity, Újvidék aljegyzője díszmagyarban s magyar nyelven mondta el Kossuthnak az együttműködési készségéről tanúskodó beszédét, amelyből egy mondatot idézünk: ”Méltóztassanak minket testvéri karjaik közé, mint ugyanegy hon fiait fogadni; mi pedig szent ígéretet teszünk, hogy mi szerbek ezentúl csak egyedül Magyarországért és csak a magyarokért élni és halni fogunk.”8 A magyar liberálisok viszont sehogyan sem akarták belátni, hogy a forradalmat a Magyarországon élő más nemzetiségek elégedetlenségei éppúgy veszélyezteti, mint a jobbágyak felszabadításának esetleges elmaradása. Így a helyett, hogy a pesti szerb követelések alapul szolgálhattak volna a megegyezéshez, kialakult a szerb-magyar ellentét. A várható honszeretet helyett ez először borús mozgalmakká, majd durva kihágásokká, és végül véres és rendkívül kegyetlen néplázadássá fajult. 9

A magyar kormány korabeli szűklátókörű nemzeti politikája lehetővé tette a bécsi reakciónak, hogy a magyar forradalom és szabadságharca ellen fordítsa saját nemzeti szabadságáért küzdő horvátokat és szerbeket, sőt részben a románokat és szlovákokat is.10 Így e szabadságharcban, mint ahogyan a kuruc szabadságharcban is, II. Rákóczi Ferenc (1676 – 1735) nagyságos fejedelem hadjáratai idején, a szerbek ismét az osztrák császár mellé álltak, és velük összefogtak a magyarok ellen. Nagy-Kikindán április 25-én, Ó-Becsén 26-án már magyar vér folyt. Péterrévén, Moholon, Szent-Tamáson, Versecen, Kulpinban, Eleméren stb. szintén véres erőszakoskodásokban tört ki a nemzetiségi gyűlölet vak szenvedélye.11

Közben Csongrád Vármegyében május 2-án Szegvárra (A Károlyi család érdekei miatt 1761-től Szegvár lett Csongrád Vármegye székhelye.12) összehívták megyebeliek összes lakosságát gyűlésre, ahol felolvasták a kormány azon levelét melyben Kárász Benjamint a Vármegye főispánjává nevezték ki. Ezt a hírt a nép óriási örömrivalgással fogadta.13

Május 13-15-i karlócai szerb nemzeti gyűlésen a délvidéki szerbek követelései között megjelent az önálló Szerb Vajdaság létrehozásának igénye, s immár fegyverkezésre szólították fel a szerb lakosságot. Szerbiából betörő szerb csapatok raboltak, gyújtogattak és szörnyű gyilkolásokat vittek végbe. Június 15-én, a Szegváron tartott újabb közgyűlésen Csongrád Vármegye alispánja aggodalmas szívvel jelentette be Zenta város elöljáróinak Horgos község elöljáróságához intézett levelüket, melyben „..az Isten és a haza szent nevében segélyadásra kérik fel a horgosiakat” Ezzel egyidőben, Szeged városához is azonos kéréssel fordultak. Végül ez a segítség már nem kellett, mert sok közeli nemzetőr sietett Zenta segítségére.14 Az első tíz honvédzászlóalj szervezése már május közepén elkezdődött, s többségük július végétől már a Délvidéken harcolt a szerb fölkelők ellen.

Közben a minisztérium lemondott, és így az országgyűlés határozata alapján az Országos Honvédelmi Bizottmány gyakorolta a végrehajtó hatalmat. Elnökévé Kossuth Lajost (1802 – 1894) választották. Szeptember 24-én vasárnap reggel Kossuth Hírlapjában megjelent Kossuth kormányzó felhívása a néphez, a fegyver felvételére. Még aznap bejelentette a képviselőházban, hogy „elindul az Alföldre népfelkelést toborozni.” Október 1-től kezdve végigjárta a Tisza mentét, Cegléd, Szolnok, Kőrös, Kecskemét, Csongrád, Szentes, Szegvár, Hódmezővásárhely, és mindenhol nagy lelkes tömeg előtt tartott beszédet. Végül október 4-én szakadó esőben indult kísérettel Szegedre. Algyőnél 50 kocsiból és 100 lovasból álló szegedi kíséret fogadta. A mai Kossuth Lajos sugárúton ágyúlövések és a nemzetőrség zenekarának kíséretében vonult be Szegedre, a mai Széchenyi térre, amely teljesen megtelt hazaszerető és szabadságot áhító emberekkel.

„Szegednek népe, nemzetem büszkesége, szegény elárult hazám oszlopa! Mélyen megilletődve hajlok meg előtted!…” – kezdte a híressé vált toborzó beszédét, mely hatása alatt a szegedi nép is esküt tett, hogy megmenti a hazát.15

November végén azonban a délvidéki magyar lakosságnak el kellett hagynia a Bánságot és Bácska legnagyobb részét. Ekkor Szeged és Szabadka lettek a magyarság végvárai.16 A honvédek egy részét Szegedre és Szabadkára, valamint Horgosra rendelték ki. Ekkor Horgoson újabb 15 önkéntes állt elő.17 De, a táborba vonulástól a horgosiak végig mentesítve voltak, mert őrködéssel lettek megbízva. A béke fenntartását a Déli oldalon, Szemere Bertalan (1812 – 1869), a Batthyány-kormány belügyminisztere, a Csongrád Vármegyei Központi Bizottmányra bízta Szegeden, melynek a megválasztott elnöke Kárász Benjamin főispán lett. A megyéhez tartozó helységekből a Bizottmány képviselői között Horgosról a harmincöt éves helyi elöljáró és nagygazda Császár Miklós (1814 – 1856) volt. Kárász Benjamin főispán, mint kormánybiztos, a hivatalában nagy erélyt fejtett ki.18

Így 1848 végére jelentősen sikerült visszaszorítani a szerb fölkelőket. Ezért 1848 decemberében a délvidéki csapatok egy részét a nyugati határra vezényelték át, midőn a bánsági magyar erők 1849. január eleji támadása már kudarcba fulladt.

Kuzman Todorovity tábornok vezetése alatt álló szerb és a császári csapatok dél felöl 1849. január 16-án indultak meg. Céljuk, Szeged elfoglalása volt. A támadás miatt az országgyűlés és az Országos Honvédelmi Bizottmány 1849. január elején Debrecenbe tette át székhelyét. Több tízezer menekült Makón és környékén talált ideiglenes menedéket. A magyar csapatok feladni kényszerültek Bánságot és Bácskát. A visszavonuló csapatokkal az elhagyott falvak lakossága is menekült.19 Ennek következtében Kárász Benjamin első intendesse, gróf Vécsey Károly (1807 – 1849) honvéd tábornok, a későbbi aradi vértanúk egyike, Délvidékről visszavonulóban a csapatával 1849. január 22-én Horgoson megpihenve másnap Kamarás-pusztán keresztül vonult Szegedre. Horgos lakói is, félve a szerbek brutális kegyetlenkedéseitől menekülni készültek a visszavonuló csapatokkal, mint a többi Délvidéki települések magyar lakosai tették, de a szegedi haderő őket maradásra biztatta. Vécsey tábornok kijelentette „Horgos megmentésére gondom lesz. Szegeden Vojnics őrnagy vezénylete alatt kellő mennyiségű ágyúval ellátva egy zászlóalj gyalogság, két század lovasság és mintegy 6000 felkelő áll készen. Szabadkán pedig Földváry őrnagy vezénylete alatt 3000 főnyi csapat áll rendelkezésre” 20

Február 11 és 12-én az újszegedi és szőregi csatákban már visszaverték a szerb felkelők támadását, akik Törökkanizsára, majd Kikindára vonultak vissza. Így a menekültek visszatérhettek otthonaikba. A szerbek egy másik csapata február 11-én Horgossal átellenben is megpróbált átjutni a Tiszán, hogy az újszegedi támadókkal együttműködve oldalról ostrom alá vegye Szegedet. A Horgoson állomásozó nemzetőrök azonban a Tiszán való átjutást megakadályozták.21 Gróf Vécsey tábornok, elrendelte hogy „minden nap 400 élelmiszerrel megrakott szekér álljon készen.” A fuvarozás jelentős részét a horgosiak vállaltak.22

Aztán 1849. február 16-án a szerbek Ó-Kanizsa felöl támadást indítottak Horgos ellen is. Ekkor Derra Kálmán honvéd őrnagy a szegedi 8. honvéd zászlóalj 3. századával Budzsák alatt megütközött az ellenséggel, és azt véres fővel visszaűzte.23 A IV. hadtest új parancsnoka, Perczel Mór (1811 – 1899) tábornok pedig március 22-én a Szőreg és Szentiván között az újonnan elsáncolt négy-ötezernyi szerb tábort állásaiból kiverte, majd Pétervárad felé törve április 3-án rohammal elfoglalta Szenttamást. Március 23-án pedig Czintula Antal honvéd őrnagy Horgosról sietve Ó-Kanizsánál visszaszorította a szerbeket egészen a Tisza bal partjára.24

1849 március végére egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a Magyarországon levő császár és királyi hadsereg önmagában képtelen leverni a magyar „lázadást.” Az orosz beavatkozásról mind több szó esett Bécsben és Budán egyaránt. Bécsben előbb a bukovinai és galíciai császár és királyi csapatok oly módon történő kihozatalával akarták növelni a magyarországi haderőt, hogy azokat orosz megszálló csapatok váltsák fel. Windischgraetz Alfred (1787 – 1862) herceg, osztrák hadvezér, viszont már március 24-én legalább 50 000 orosz katona Magyarországra történő benyomulását tartotta szükségesnek. A javaslatnak némi szerepe volt a herceg pozíciójának megingásában, de a tavaszi hadjárat sikerei után a politikusok és katonák többsége sem látott már más megoldást és az orosz beavatkozás elnyerte a nyugati nagyhatalmak támogatását is. Az intervenciót előkészítő tárgyalások március végén megkezdődtek, a hivatalos segítségkérés április 21-én történt meg. I. Ferenc József (1830 – 1916) osztrák-magyar császár május 1-én saját kezű levélben fordult Miklós cárhoz ez ügyben.25

Ekkor az összefogó osztrák és orosz hadsereg nyomására a magyar kormány és az országgyűlés Szegedre kényszerült távozni. Kossuth 1849. július 11-én érkezett Szegedre, ahol Kárász Benjamin a palotájában fogadta és látta vendégül. Kossuth az utolsó Magyarországi beszédét ugyanezen a napon a Kárász palota erkélyéről tartotta, a mai Klauzál tér felöl (Azon időben a Széchényi tér beépítetlenül idáig ért.) a hatvan ezerre összesereglett tömeg előtt.26

A szövetségben álló ellenség haderőinek csapatmozdulatai folytán a további próbálkozások veszni látszottak. Így 1849. július 30-án a császári csapatok már ellenállás nélkül bevonulhattak Szegedre. Báró Julius Jakab Haynau (1786 – 1853), osztrák hadvezér, a hírhedt „bresciai hiéna”, csak augusztus 3-án érkezett és nyomban zár alá helyezte Kárász Benjamin főispán összes vagyonát. Aztán augusztus 4-én már Haynau egyik szárnyvezére Ramberg Rév-Kanizsánál átkelvén a Tiszán, Horgoson keresztül Szegedre sietett.27 Majd Görgei Artúr (1818 – 1916) magyar honvéd tábornok s hadügyminiszter augusztus 13-án Világosnál mintegy 30 000 emberrel a cári csapatok előtt feltétel nélkül letette a fegyvert.28

Benjamin a fegyverletételt követően, mint kompromittált, önként adta fel magát, mire őrizetbe vették. Legfőbb bűnéül azzal vádolták, hogy mint kormánybiztos a császári seregek ellen törekedett, és hogy mikor azok Szeged felé nyomultak, elszökött előlük. Vagyonának lefoglalása mellett haditörvényszék elé állították, és fogságba helyezték.29

Haynau 1849. október 6-án kivégeztette Batthyány Lajost (1806 – 1849), az első felelős magyar minisztérium elnökét, és Aradon a 13 honvéd főtisztet, valamint százakat ítélt börtönbüntetésre és ezrével vitte a volt magyar honvédeket a Habsburgok máshol állomásozó seregeihez. De, a vérengzése Bécs számára egyre kellemetlenebbé vált. Így az általa kényszerből kihirdetett tömeges megkegyelmezés alkalmával Benjamin is kiszabadult a fogságából. 1850-ben a vagyonát is visszakapta, de e jeles hazafit az önkényuralom Bach-lovagjai az egész uralmuk alatt rendőri felügyelet alatt tartották. Ezután ez a tiszteletre méltó férfiú a Bach-korszaktól kezdve a közélettől visszavonultan élt, és az elkövetkezett idő követelményei szerint néhányszor vendégül kellett fogadnia a palotájában I. Ferenc József császárt, az Alföldi látogatásaikor. 1857-ben, éppen a palotában szállt meg I Ferenc József, amikor Benjaminnak az akkor 20 éves fiúgyermeke Géza (1837 – 1905) egy külföldi útjáról hazatért, és a kapuban megtudva ki van a házukban, olyan patáliát csapott, hogy az apjának a hajdúival gyorsan a kocsiszínbe kellett bezáratnia, nehogy szitkozódása a császár fülébe jusson.30

Kárász Benjamin ezután 1859-ben nagy érdemeket szerzett magának a Csongrád Vármegyei gazdasági egylet megalakításával. Benő nyíltszívű és egyenes jellemű és okosan újító volt, melynek alapján a vármegyei táblabíró világ neveltjének tekintendő. Ezen szép jellemvonásaihoz a liberális polgárság bölcsessége járult. E nemzetfenntartó két osztály karakterisztikumából alakult ki a jelleme, amely a mágnás földesurak minden szép erényét megőrizte. Lovagias volt, és a “kékvérű” rátartiságot és dölyföt nem ismerte. A házába bejáró szemérmes szegények jószívű, bőkezű gyámollója volt. A királyhoz hagyományos lojalitás fűzte, de a hatalomnak nem tömjénezett és a köteles hódolatnál és engedelmességnél többet nem adott. Számára első volt a nemzet, a haza, majd a közjó. Több társadalmi és polgári egyesület is a tagjává választotta. A tiszti kaszinóban főképpen a hölgyek körében kedves, derült és humoros kedélyű volt. Nagyon tudott az asszonyok nyelvén, – idős korában még fiatal hölgyek is örömmel időztek társaságában anélkül, hogy egy pillanatra is unták volna magukat. Szegeden, a belváros közepén a mai legszebb sétáló főutcát az ő tiszteletére a családról nevezték el.31

A békekötés után az európai helyzet megkövetelte, hogy Ausztriának és Magyarországnak a közjogi helyzetét letisztázzák, mégpedig alkotmányosan, törvényhozás útján. A nemzet sokáig tűrt, míg az alkotmányos jogai végre teljesen visszaállítódtak. 1867. február 17-től gróf Andrássy Gyula (1823 – 1890) új magyar miniszterelnökkel, a magyar alkotmányos minisztérium vette át a nemzet vezetését. Ezzel a nagy változással Csongrád Vármegyére is újabb korszak köszöntött.

  1. április 25-én Szegváron tartott vármegyei közgyűlésen Csongrád Vármegye élére ismét Kárász Benjamint nevezték ki főispánnak. Jelenlétét a vármegye közönsége leírhatatlan lelkesedéssel fogadta. Beiktatása fényes volt. Üdvözlő beszédek követték egymást, hazafias öröm és lelkesítő szólamokkal. Majdnem 20 esztendő keserveinek emlékei újultak fel az egybegyűltek lelkeiben. Ezúttal mindenki hitt az alkotmányos élet állandóságában – hiszen az új főispán is az 1848-ai törvények alapján állott, aki megkövetelte a törvények tiszteletét és az engedelmességet.32

Aztán 1871. elején megtartott közgyűlésen, Szegváron Kárász Benjamin lemondott főispáni állásáról azon boldog öntudattal, hogy hosszas közéleti pályáján mindenkor híven teljesítette hazafias kötelességét. Utódja egyik sógora, Oexel – Rónay Lajos (1821 – 1890) lett, akinek az a szép feladat jutott osztályrészül, hogy a vármegyét az új közigazgatási törvény értelmében újra szervezze, és haladásra képessé tegye.33

Végül Kárász Benjamin Szegváron a júliusi gyűlésen jelent meg utoljára, a vármegye előtt. Betegségtől testben megtörten de erős lelkének tüzétől lelkesülten panaszkodott, hogy „Hosszasan kínzó betegségem huzamos időn át megfosztott azon szerencsétől, hogy a Vármegye tanácskozásait vezethettem volna. De, a makacs betegségem dacára, kötelességemnek ismerem, hogy a fennforgó bonyolult viszonyok között, egészségem kockáztatásával is a tanácskozáson részt vegyek.” Üdvözölte a gyűlés tagjait és buzgón fohászkodott: „Isten vezérelje a közönségnek tanácskozásait; segítse az egész nemzetet minden működésében, melyre az édes szülőföld iránt fajunkban lángoló hazaszeretett hívni fogja.” A mélyen meghatott közönség, mintha sejtette volna, hogy ez az utolsó gyűlés melyet Kárász Benjamin bölcsessége vezet, és a jelenlevők a belső leglelkesebb kifejezésükkel ünnepelte őt.34

Kárász Benjamin 1874. szeptember 4-én hunyt el Szegeden, de őt is a horgosi kegytemplom alatti családi sírboltba temették el. Aztán a fiúgyermeke, Kárász Géza kezén, a féktelen költekezései folytán a szegedi Kárász-vagyon elúszott – 1890-ben minden vagyonát elárverezték. Az öröklő családtagok az atyai vagyon ingóságának zömét elvitték, szétosztották. A legértékesebb reneszánsz bútorait, az ekkorra férjezett leányai: Borbála, majd Katalin és Irén örökölték. Az örökölt ingatlanokat eladták, így a kamarási földbirtokot is. Ezt háromfelé felosztva, az ifjú Kárász Géza volt ügyintézője dr. Kelemen Béla (1863 – 1944), ügyvéd, dr. Zsilinszky Mihály (1838-1925), Csongrád vármegye újabb főispánja, és Ormódy Béla (1831 – 1917) miskolci születésű bankár és vállalkozó vásárolták meg. A Kárász palota nagyobb részét Wagner F. Antal vette meg, még a földszinti helységeket ekkor már kereskedelmi cégek bérelték. A palotában lakott Ormódy Béla, és Szarvady Lajos kalapos mester, mindkettő egyben Horgos-királyhalmi földbirtokosok lettek.35

Ezen idő távlatából, aki a horgosi kegytemplom mellett olykor elhalad, vagy a falain belül Istentiszteleten fohászkodik, a nemzete és a saját boldogulásáért, tudnia kell, itt lélekközelben van a nagy múltú Kárász család több tagjainak szellemével, s köztük Kárász Benjáminéval, aki a nemzetének élt és halt.

 

 

Jegyzetek:

  • 1 Magyar Országos Levéltár, Budapest, Kárász család levéltára, P szekció, 2,30 iratfolyóméter., Kárász család., Nagygyörgy: A Kárász család története.
  • 2 ifj. Palugyai., Zsilinszky., Nagygyörgy: A Kárász család története.
  • 3 Zsilinszky., Kárász család., Nagygyörgy: A Kárász család története.
  • 4 Tóth, 423-124, 443-444. oladak., Péter, 220-222. oldalak.
  • 5 Nagygyörgy: A Kárász család története.
  • 6 Barta – Oltvai, 323. oldal.
  • 7 Szántó, V:, 47-48. oldal.
  • 8 Spira, 25-26. oldal.
  • 9 Vukovics, 121. oldal.
  • 10 Szántó, V:, 49. oldal.
  • 11 Zsilinszky, 198. oldal
  • 12 Barta – Oltvai, 233. oldal.
  • 13 Zsilinszky., 189-197. oldalak.
  • 14 Zsilinszky, 199. oldal.
  • 15 Barta – Oltvai, 332-333. oldal.
  • 16 Varga.
  • 17 Zsilinszky, 203-206. oldalak.
  • 18 Zsilinszky, 188. oldal.
  • 19 Szántó, 108. oldal.
  • 20 Zsilinszky, 219. oldal
  • 21 Szántó, XI., 114. oldal.
  • 22 Zsilinszky, 220. oldal
  • 23 Reizner,  A régi Szeged, 139. oldal., Szántó, XI., 114. oldal.
  • 24 Szántó, XI., 107. oldal.
  • 25 Hermann, 11. oldal.
  • 26 Péter, 220-222. oldalak.
  • 27 Zsilinszky, 244-248. oldal
  • 28 Zsilinszky, 240-244. oldal.
  • 29 Zsilinszky, 257. oldal
  • 30 Czímer, 171. oldal.
  • 31 Czímer, 170-171. oldalak.
  • 32 Zsilinszky, 299-301. oldal
  • 33 Zsilinszky, 310-312. oldal
  • 34 Zsilinszky, 310-312. oldal
  • 35 Nagygyörgy, A Kárász család története., Nagygyörgy, A Horgos melletti, egykori Kamaráserdő nyomában

 

IRODALOM

 

  1. Barta László – Oltvai Ferenc: Polgári forradalom és szabadságharc (Csongrád Megye Évszázadai – Történelmi olvasókönyv, I, 318-351. oldalak, Szeged, 1985)
  2. Bálint Sándor: A szögedi nemzet, I-III. (A Móra Ferenc Múzeum Évkönyvei, Szeged, 1976, 1977, 1980)
  3. Czimer dr. Károly: A szegedi belvárosi kaszinó százéves története (Szeged, 1929)
  4. Habermann Gusztáv: Személyi adattár a szegedi polgári családok történetéhez (Tanulmányok Csongrád Megye Történetéből, Szeged, 1992)
  5. Hermann Róbert: Tenni kevés, de halni volt esély (Hadtörténeti Közlemények 112/2, Budapest, 1999)
  6. Nagygyörgy Zoltán: Adatok a Kárász család délvidéki építkezéseikről (Kárpát-medencei Kastély-Krónika, 27-29. oldal, 2004. Budapest.)
  7. Nagygyörgy Zoltán: A Horgos melletti, egykori Kamaráserdő nyomában (A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve – 8. szám, 187-222. oldal, Juhász Nyomda–Szeged, 2006)
  8. Nagygyörgy Zoltán: A Kárász család története (kézirat, – a szerző tulajdonában)
  9. Nagygyörgy Zoltán: Az eltűnt Kamaráserdő nyomában (Bácsország, Szabadka, 2000).,
  10. Ifj. Palugyay Imre: Magyarország történeti, földiratai s állami legújabb leírása, IV. (Békés-Csanád, Csongrád és Honth vármegyék leírása, Pest, 1855)
  11. Péter dr. László: Szeged utcanevei (Szeged, 1974)
  12. Reizner János: A régi Szeged, I-II. (Szeged, 1884, 1887)
  13. Reizner János: Szeged története, I-IV. (Szeged, 1894, 1900)
  14. Spira György: A nemzetiségi kérdés a negyvennyolcas forradalom Magyarországán (Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1980)
  15. Szabolcs Ottó – Závodszky Géza, szerkesztők: Ki kicsoda a történelemben? 1989
  16. Szántó Imre: Szeged 1848 nyarán (Tanulmányok Csongrád Megye Történetéből, V. Szeged, 1981), 47-77. oldalak.
  17. Szántó Imre: Szeged az 1848/49-es forradalom és a szabadságharc idején (Tanulmányok Csongrád Megye Történetéből, XI. oldalak, Szeged, 1987)
  18. Tóth Ferenc: Csongrád megye építészeti emlékei, (Szeged, 2000)
  19. Urbán Aladár: A nemzetőrség és honvédség szervezése 1848 nyarán (Akadémia Kiadó, Budapest, 1927)
  20. Varga Ottó, szerkesztő: Aradi vértanúk albuma (Budapest, 1892)
  21. Vukovics Sebő: Emlékiratai. (Sajtó alá rendezte Bessenyei Ferenc, Budapest, 1894)
  22. Zsilinszky dr. Mihály: Csongrád vármegye története, III. (Budapest, 1900)

 

Adatközlők, a horgosi és szentpéteri Kárász családról a Horgoson élő leszármazottaik: Kárász Ilona (1931 – 2004), Kárász V. Miklós (1941 – 2006), Erdélyiné Kárász Margit (1945-).