BÉKEBELI VADÁSZATOK ÉS FÁSÍTÁSOK

1834 után a Horgost újratelepítő horgosi és szentpéteri Kárász II. Miklós (1715-1797) unokája, Kárász Benjamin (1792-1874), becenevén Benő, megörökölte a horgosi- és a szentpéteri puszták felét, miután birtokának kaszálóit jobbára bérbe adta. Kárász Benő, aki Csongrád vármegye főispánja volt, és az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc idején kormánybiztos, Szegeden lakott a családról elnevezett jelenlegi Kárász utca és a Klauzál tér sarkán. A nagyapja által építtetett kúriájukat lebontatta, és 1845-ben helyébe felépíttette a ma is meglévő palotát. 1849. július 11-én ebben a palotában fogadta és látta vendégül Kossuth Lajos (1802-1894) kormányzót. Később I. Ferenc József (1830-1916) osztrák-magyar császárt is néhányszor vendégül kényszerült látni a palotában.

Az 1800-as évek első felében a munkás nép Horgos körül is elég sok fát kipusztított, ezért a Magyar Kormány 1853-ban utasította a szolgabíróságokat, hogy a fiatal fák rongálását fékezzék meg, és inkább biztassák a népet az utak mentén fák ültetésére és fák nevelésére. Erre jó példát mutatott a Kárász család, mely aztán a népre is jó hatással volt. Benő szerette a természetet és a vadászatot, és ennek köszönhető, hogy 1857-ben Kamaráson mintegy 75-80 kataszteri holdon erdőt telepíttetett. A fenyőfákkal, lombhullató fákkal (nyír, hárs, vadgesztenye, fagyal, bükk) beültetett pompás terület majdnem elnyúlt az akkori Láda-tó keleti kanyarulatáig, a zsilipig. Ez a magánterület fácános vadászkertként szolgált körülbelül egy évtizeden át, ahol a szegedi és horgosi elöljárók nagy vadászatokat rendeztek. A mai Horgos területén hivatalosan itt folytak legelőször vadászatok. Volt itt bőven nyúl, fácán, szalonka, fogoly bőven. Kamaráserdőn és Horgos vadászterületein is rendszeresen és nagy szeretettel vadászott egykor többek között Lakatos Károly (1853-1914) ornitológus, vadászati szakíró, aki e táj szépségeit mindig nosztalgiával ecsetelte  publikált írásaiban és könyveiben. 1885-ben Horgos község már felosztotta háromfelé vadászterületeit, és bérbe adta a vadászoknak. A vadászok bérlő csoportjai nyilvános árverésen jutottak valamelyik területhez, amely aztán hat évre szólt.

Azok az erdők és fasorok, melyeket ekkor Kárász Benjamin, majd őt követően egyetlen felnövő férfi-gyermeke, Kárász Géza (1837-1905), a horgosi határban Szelevényen és Kamaráson ültettek, a térség csodálatos gyöngyszemei voltak. A kamarási erdő az Alföldön  mindenek felett párját ritkította. Kezeik nyomán pompás ostorfa és platánfa sor húzódott Kamaráserdő egykori indóháza és egyben bakterházától (ma ez lebontva) az 1911-ben a hírneves orosházi születésű Magyar Ede (1877-1912) szegedi műépítész tervei alapján felépült s ma lepusztult állapotban levő szecessziós vasútállomásáig. 1991/92-ben Horgos Helyi Közössége sajnos kivágatta a magasra nőtt szemet gyönyörködtető, közel 120 éves ostorfákat, de újat máig sem ültettek a helyébe. Géza unokatestvére, Kárász I. Imre (1829-1907), császári és királyi kamarás, aki Szeghalmon élt, és aki a szarvasi Arborétum alapítóival, a gróf Bolza családdal is rokonságban állt, Bélmegyeren és Fokközön, majd Horgoson a Vaskapunak nevezett korabeli megye-határőrhelyen (a Kiserdőként is ismert mai Vadászlak területét) telepített mintegy 80 kataszteri holdon vadászerdőt.

Géza az atyja halálát követően (Benjamint a horgosi római katolikus kegytemplom alatti családi kriptába temették, nagyapjához.) a megörökölt, atyja által telepített fenyőerdős kamarási földbirtokán a fácánállományt kilövette, mert nem volt vadászatkedvelő. Az erdő ezután elvadult és a hasznos vad elkerülte. A fák tetején szarkák, vércsék, karvalyok, alul pedig tucat számra tanyáztak a rókák. Gyakran 10-11 réti sas is keringett az erdő felett, és parlagi ölyvek sikoltó hangjától zengett az erdő. Vadászok ekkor már hiába hajtották az erdőt, hogy csupán egy erdei szalonkára is rábukkanjanak. Inkább a réten vadásztak, amely akkor nagyobb részt még füzessel és roppant bujaságban tenyésző náderdőkkel volt borítva, ahol nyúl, fácán, fogoly és róka tanyázott. Horgos délnyugati részében, ahol ezen időben tavacskák, kacskaringós erek, locsogók és füves semlyékek tömkelege volt, inkább vadludakra vadásztak őszi és tavaszi húzásaikkor, amikor  nagyobb csoportokban jelentek meg. Ez alatt Géza az örökölt vagyont egyre féktelenebbül költötte. Külföldi utazásokat tett, amelyek során a látott középkori német lovagvárak vonzalmába került, ezért mindenáron egy akkora lovagvárat akart építtetni, hogy a tetejéről beláthasson Szegedre. 1875-után a szükséges építőanyag biztosítására nagy összegek ráfordításával, az erdő déli oldalán levő kamarási halom előtt, helyben téglaégetőt állíttatott fel, és egyrészt az onnan kiégetett téglából, másrészt a Kőlaposról (ez az Árpád-kori Horgas halászfalu környéke) hozatott darázskövekből (tufakőként is ismert) emeltette a várát. A kétszintes építmény már körülbelül 33 méter széles és 16 méter magas volt, és karcsúsított tetején magyar zászló lengett. A középkori stílusú felvonóhíd vasdobogóját is elkészíttette, és az egész Kamarás erdeje körül vizes árkokat és egy mesterséges tavat is ásatott, 13 mesterséges szigettel. A munkálatokhoz pedig elparancsolta a földekről aratás idején a munkásokat. Azzal sem törődött, hogy az egész évi termése odaveszett (a termést a józanabb szomszédjai végül „elhordták”). Persze a munkások és a környékbeliek ezért a készülő lovagvárat Bolondvárnak nevezték el. Géza itthagyva mindent 1882-től már Svájcban, Luzernban élt, és így a vár befejezetlenül maradt. Mivel később a környékbeli baglyok ezen telepedtek meg, Bagolyvárként vált ismeretessé. A II. világháború után viszont a vár köveinek zömét széthordták horgosi házak alapjának (ma csupán Bagolyvár-rom.).

Géza érdeklődése mindinkább a műgyűjtés felé irányult, ami csak tetézte a korábbi költségeit. A jelentős, 86 darabból álló magángyűjteménye főleg fajance és nemesfémekből állt. Ezen hóbortjának élve aztán fejedelmi módon elpazarolta az örökölt ősi vagyont. A fedezet lassan kimerült, hitelezői meg egyre jobban szorongatták. Végül dr. Kelemen István (1833-1926), a volt szegedi ügyintézője, és Reök Iván (1856-1923) békéscsabai születésű császári és királyi folyam-mérnök, a szegedi Reök-palota építtetője, a szegedi tiszti kaszinó akkori alelnöke indítványozására a műgyűjteményét 1890-ben, Londonban elárverezték. Ezzel egy időben elárverezték Szegeden a Kárász-palotát és minden ingatlanját is, horgosi puszta nyugati részét (ma Királyhalom területe), és Szentpéter-puszta északkeleti területét (a mai Mórahalmi úttól le a Holt-Tiszáig) – melynek egy része a Kamarás.

Géza földbirtokait három „rokonságba lépett” úr, meg egy negyedik társult üzletember vették meg, akik tagjai voltak a belvárosi kaszinónak: Reök Iván a mai Reök-földeket, dr. Kelemen Béla (1863-1944) ügyvéd a mai Kelemen-földeket, dr. Zsilinszky Mihály (1838-1925) békéscsabai születésű, Csongrád vármegye akkori új főispánja, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, a mai Zsilinszky-földeket, és Ormódy Béla (1831-1917), miskolci születésű szegedi nagykereskedő és bankár, a később általa létesített tiszti üdülő egész területét, és a horgosi pusztát. Kamaráserdő, mint  tiszti üdülő, még az I. világháború után is 1945-ig virágzóan működött, de a pompás erdőt még 1918-ban tüzelőnk kivágta a horgosi munkásosztály. Az akkor Szeghalmon élő Kárász rokonság, majd onnan 1927-ben a horgosi kastélyba költöző unokatestvér, Kárász II. Imre (1903-1930) és családja, a Géza teljes vagyonából való kiforgatását összeesküdt kijátszásnak minősítették, így a Kárász és a Reök család kezdetektől életük végéig soha nem voltak kapcsolatban – közös vadászásról szó sem lehetett!

  1. július 28-án Horgos községe újfent rendeletet hozott a három vadászterület felosztásáról, melyeket árverésen kaptak meg a bérlő vadászcsoportok: „I. A szabadkai országúttól a Fodor Lázár tanyája déli részén levő és a Jatoi iskoláig terjedő úgynevezett XII. számú közdűlő úton, innen fekvő összes belső határ, mely a Jatoi iskolától Ágoston Antal tanyájáig terjed, összesen mintegy 3000 kataszteri hold nagyságban. II. A szabadkai országúttól a Játoi iskoláig terjedő közdűlő úton kívül eső összes horgosi és királyhalmi külső határ, a martonosi és szabadkai határig mintegy 3600 kataszteri holdnyi nagyságban. III. a községi vadászterülettől teljesen különálló Harisda-rét, mely a kárász rétjétől a martonosi határig terjed, összesen 326 kataszteri holdnyi nagyságban.”

Közben Horgoson, a Vaskapu magánterületen is kifejlődött a gyönyörű erdő, mely főleg fekete fenyőből, vadgesztenyéből, fagyalból és bükkből állt, füves ligetekkel tarkítva, az egész erdőt pedig két óriási tölgyfasor szegélyezte. E vadászterület drótkerítéssel volt bekerítve. Ezt az akkor Tévedőként nevezett erdőt Kárász II. Imre felesége gróf Lónyay Gabriella (1909-1966) használta néha sétálásra és vadászatra. Olyankor vállára akasztotta a könnyű Sauer vadászfegyverét és két kutyájával a kastély parkján keresztül átment a Tévedő erdőbe, melyben őz, fácán, és fogoly rejtőzött.

 Aztán a II. világháborút követően a Tévedő erdőt is kivágta tüzelőnek Horgos munkásosztálya. Sok helyen szőlőt ültettek a helyére. Majd a megmaradt részén az aljnövényzetből azért újra erdő fejlődött ki, kőris, akác, ostorfa, és nyárfák keveredve. Ezt pedig a 90-es években létszámban meggyarapodó, szociálisan veszélyeztetett réteg tagjai vágták ki.

Nagygyörgy Zoltán

történetíró publicista